Története

A barbell, azaz a hosszú súlyzórúd, két végén tárcsákkal, vitathatatlanul az erőfejlesztés és izomtömeg-növelés verhetetlen eszköze. Számtalan mozgásforma megannyi emelésében használatos. Mégis, viszonylag ifjú, alig több, mint százéves múltra visszatekintő históriával bír. Gazdag, szép történettel, mely egyben az emelés típusainak története is.

Az erő mindig is ámulatba ejtő és kívánatos emberi tényező volt. Az erőpróbák valamennyi népcsoport szokásaiban, hagyományában megjelennek, ahogy a folklór, a mítoszok és mesék világa is bővelkedik a Herkuleshez, Erős Jánoshoz, Hanumánhoz, és Fehérlófiához hasonló alakokban. Sok népszokás máig is megmaradt, elég, ha a Skót Felföldi Játékokra gondolunk. Nem ritkán a látványos megmérettetések a felnőtté avatás ősi szokását őrzik.

A progresszív ellenállással dolgozó erőedzés a görög mitikus korba vezet bennünket. Iskolapéldája krotoni Milón, korának híres erősembere, birkózóbajnok, aki egymás után hatszor viselhette az olimpiai győzelemmel járó babérkoszorút, közel három évtizeden át uralva a birkózócsarnokokat. Legendás erejű és étvágyú alak volt. Erőfejlesztés céljából egy növendék borjút vett a nyakába, így sétált végig a stadionon. Ezt naponta megismételte, persze az állat közben napról-napra gyarapodott, fejlődött. Ahogy hősünk ereje is. Minden nap egy leheletnyit. A legenda szerint addig, míg a bika teljesen ki nem fejlődött.

A görögök, mikén más népek is, szívesen emelgettek vagy dobáltak köveket, sziklákat. A hellén gimnasztika mellett e kövek szolgáltak súlyzó gyanánt. Súlyos, füllel ellátott fémtárgyakat is cipeltek a nehézatléták. Ezt „mozsár”-nak nevezték. Volt hozzá „mozsártörő” is, ami a mai egykezes súlyzóra emlékeztethetett. Dobásokhoz, vetésekhez olykor 50 kg súlyú hajító köveket használtak. Olimpiában az ásatások során találtak rá Bybón kövére. A 33x68x39cm-es tojásdad alakú kő, amelybe fogantyút faragtak, 143.5 kg súlyú. A rávésett felirat büszkén hirdeti az utókornak: „Bybón, Phorys fia, fél kézzel a feje fölé emelte.”

A görög atléták, közelebbről a távolugrók ugrásaikhoz kis lendítősúlyokat használtak (haltér, súlyuk 1,5-4 kg volt). A bemelegítésnél és az egyes testtájak erősítésénél is rendszeresen alkalmazták, de az egészségmegőrzés és a rehabilitáció terén is forgatták őket, ahogy arról Galénosz, ókori orvos tudósít. Seneca, néhány évszázaddal később morcosan panaszkodik, mert nem tud pihenni, mivel a szomszédos tornacsarnok nehézatlétái, miközben ólomsúlyaikat lengetik, nagyokat nyögnek.

Az emberek mindig is örömüket lelték nehéz tárgyak, kövek, hordók, ágyúgolyók, vagy mezőgazdasági eszközök emelgetésében, illetve az erőpróbák rajongó megtekintésében. A takarmány mérésére szolgáló kettlebellel is hasonló volt a helyzet. Akik forgatták, azok jócskán megerősödtek.

Idővel a vasgolyók közé fogantyút illesztettek, ezzel pedig el is készült az egykezes súlyzó (dumbbell), az egész test megmozgatására alkalmas univerzális eszköz. Az 1820-as évek derekán már bizonyítottan elterjedtek voltak a dumbbell-ek, a ’50-es évekig azonban semmi utalással nem találkozhatunk, ami a barbell-t említené. Az első barbellek kis súlyúak voltak, tömör vasgolyókkal a végükön. 1870-re megjelentek a nagyobb súlyú, homokkal vagy vasgolyókkal tölthető barbellek is, majd 1880-ban a tárcsával szabályozható súlyzórudak első darabjai. Eleinte nagy volt a harc közöttük, a tárcsás alkalmatosságokat kevésbé szerették, hiszen az erőedzés finomhangolására kevésbé volt alkalmas, mivel a hozzáadható legkisebb tárcsa súlya 2.5 kg volt. Ezzel szemben a hagyományos tölthető rudak terhelését akár 30 grammonként lehetett fokozni. Amint az nyilvánvaló, a gigászi harcból a tárcsás verzió került ki győztesen, hozzávetőlegesen 1910-re eldőlt a küzdelem. Ekkorra már megjelentek a maihoz hasonló csapágyas rudak.

A viktoriánus kor fenegyerekei (a XIX. századtól), a testkultúra pionírjai, az erőművészek vették ki igazán a részüket a barbell népszerűsítéséből. Sokoldalú, művelt emberek voltak, akik igyekeztek kihasználni minden eszközt előadásaikon. Saját súlyukkal ugyanolyan meggyőzően bántak, mint a kettlebellekkel, dumbbell-ekkel, kétkezes súlyzókkal, üllőkkel vagy hordókkal. Gymnasium-jaikban, testkultúra szalonjaikban adták tovább a tudást tanítványaiknak.

Az első Olimpián a súlyemelés még az atlétika keretei között szerepelt. A továbbiakban nem csupán a szakításban és lökésben versengtek a résztvevők, akkor még súlycsoportok nélkül, hanem sokkal több számban. Egykaros szakításban, egykaros lökésben és kétkaros nyomásban is, összesen 5 számban. 1928-ban eltörölték az egykaros számokat, 1972-ben pedig a nyomást. Azóta az egykaros barbell gyakorlatokra általában szokatlan-/egyenetlen emelésként (odd-lifting), illetve a széleskörű emelések között (all-round lifting) szokás hivatkozni.

Európában töretlen volt az olimpiai súlyemelés iránti lelkesedés, míg Amerikában az 1950-es évekre hanyatlani látszott. Ugyanakkor egyre fokozódott az érdeklődés az erősportok iránt és megnőtt a kereslet az „odd-lifting” irányában. A 40-50 emelés kezdett eltolódni specifikusabb gyakorlatok felé, és hamar létrejött a barbellel végezhető gyakorlatok szentháromsága: a guggolás, a fekvenyomás és, nos, igen, a bicepszhajlítás. Ezekben tartottak rendszeres megmérettetéseket. A bicepszhajlítás idővel átadta helyét az elemelésnek (deadlift). Így született meg az erőemelés a ’70-es évek hajnalán. A szokatlan/egyenetlen emeléseket ma már csak kisebb, a doppingmentes edzést propagáló szervezetek keretei között gyakorolják, mint amilyen az USAWA és az IAWA.

A barbell útjai elágaztak, de a lényeg, az általa megszerezhető erő maradt. Az erő, amely ma már nem csupán a sportolók és erőművészek kiváltsága, hanem a mindennapi ember számára is elérhető. Erőt a Népnek!